“…I have the honor to inform you that the 22nd International Film School Festival and Workshop Kinoprobа will take place in Yekaterinburg from December 1st to 5th 2025! I am very grateful to you for the film program of your festival… Our festival includes an international competition program of student and debut short films (fiction, documentary, and animation). The festival venues are the House of Cinema and the Yeltsin Center. I would be happy to send you an official invitation to join the fiction film competition jury. I would be truly delighted if you accept this invitation…” With kind regards: Lilia Nemchenko, Festival Director, Associate Professor, Ural Federal University
Ezzel a kedves meghívással kezdődött az Orosz kalandtúra, miután kiderült, hogy ezt a levelet Gruber Mihály, helyi Konzul továbbította nekem, akivel sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg, amikor még Bakuban dolgozott és terveztünk egy közös projektet, csak megérkezett a Covid. Másik tényező, ami nyomott a latba az volt, hogy szintén hosszú éveken keresztül hívott Nadya, a Festinet partner Kansk Video Art fesztivál igazgatója Szibériába és addig húztam halasztottam, amíg kitört a háború, Nadya elmenekült Izraelbe, majd ott is kitört a háború, itt pedig vége lett a fesztiválnak és a lehetőségnek. Most azonban újabb lehetőség érkezett és gondoltam ezt nem engedhetem el ismét így aztán megkezdtem a felkészülést, érdeklődést és mindent előkészületet arra, hogy mire van szükségem, hogy elfogadhassam a meghívást? Először is a biztonsági kérdések, háború van vagy nincs vagy mivan? Mint kiderült az Urál hegység egy komoly választóvonal a térképen, egyébként pedig messze vagyunk a fronttól, ez egy hatalmas ország. Így tehát megnyugodTam(i), megnéztem a térképet és megkezdtük a felkészülést a Konzul segítségével, meghívólevél, vízumkérelem, útvonal tervezés és így tovább. Ekkor hallottam először az Ural Airlinesról is, és nem nagyon értettem, hogy Isztambulból este 20:15-kor indulva hogyan érkezek 03:15-kor Jekatyerinburgba, az hogy jön ki? Ha már Isztambuli átszállás, a múltban közösen elkövetett KulTúrista akciók, mint például a Vuk török feliratos vetítése, a lényeg, hogy nem mehettem el Sipos Áron igazgató úr mellett szó nélkül, tehát értem jött, bementünk a kisvárosba, ahol éppen Leó pápa látogatása zajlott, de egy rövid víkend alatt megterveztük a jövő évi filmes prezentációt és indultam is tovább.
Szerencsére a Konzulátus felhívta a figyelmemet indulás előtt, hogy ne csodálkozzak, ha az érkezéskor a reptéren egy kíváncsi határőr lesz szolgálatban, akkor bizony érdekes kérdésekre készüljek, és ez bejött. December elsején hajnalban landoltunk, Mihály várt a kijáratnál, de engem egy hátsó szobában kérdezgetett egy ember, aki úgy nézett ki, mint az elnökük. Minek jöttem ide? Hova megyek? Támogatom Ukrajnát? Csak annyit válaszoltam röviden, hogy: Én nem foglalkozom politikával, és ez igaz is ezért nem kezdem el felsorolni, miket mondott Kusturica a szolnoki fesztiválon és mit olvastam legutóbb a torinói egyetemen lezajlott russzofóbiáról. Oldjam fel a telefonomat, kicsit böngészgette a képeimet, aztán elkezdett ukrán számok után kutatni a névjegyekben és persze talált, mert még 2008-ban voltam Lembergben, a WizzArt fesztiválon, aztán mire kiürült a reptér zöld folyosó mögötti része, engem is kiengedtek. És 20 perc alatt a belvárosi Hotelben voltunk, az ablakon kinézve közvetlenül a Viszockij center mellett. Hogy az kicsoda? Teljesen véletlenül tudtam, mert szeretem a Hobót és követem a munkásságát és a Viszockij feldolgozás lemezét is ismertem. „Sosem láthattam őt, nem hallgathattam Viszockij dalait. Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem” – nyilatkozta Földes László. Szovjet-orosz színész, költő, az orosz sanzon hagyományokat idéző vándorénekes, több mint ezer dalt írt, melyeknek zömét életében nem adták ki, versei nem jelentek meg. Harminc filmben játszott. 1967-ben egy filmforgatáson ismerkedett meg harmadik feleségével, Marina Vlady orosz származású francia színésznővel, akivel az egyetlen film, amelyben együtt játszottak, Mészáros Márta „Ők ketten” című alkotása volt. Az 1970-ben megjelent Farkashajsza című szerzeménye lázadó hatású dal volt. Sokat ivott, fiatalon bekövetkezett halálát szívroham okozta 1980-ban, Tüntetésszerű temetésén Moszkvában hatalmas tömeg gyűlt össze, az orosz nép tragikus hőseként tartja számon. Ennek alátámasztására kérdeztem, hogy mit keres itt egy Viszockijról elnevezett felhőkarcoló, mi köze volt a városhoz? Aztán mondták, hogy semmi, egyszer járt itt és azt nyilatkozta a bányászvárosról, hogy mi ez az Isten háta mögötti porfészek, de az egyik Oligarha akkora rajongója, hogy róla nevezte el az ultramodern épületet, hát így. Egyébként kiváló iránytűként működik, mert mindenhonnan látszik.
Érkezés után rögtön szembesültem a tényekkel, hogy a magyar mobilom valamint a facebook, youtube és az ilyen általános nyugati csacskaságok egyszerűen le vannak tiltva, hogy ne mérgezzék itt a friss szibériai levegővel átfútt orosz elméket. Így aztán semmiféle képet sem engedett átküldeni még akkor sem ha volt net, tehát ezt nevezhetjük úgy, hogy internyet. Az is hamar kiderült, hogy nem működik a mastercard sem, de a tévét sem szennyezik mindenféle idegen nyelvű anyagokkal, mert nincs igény a kutyabőrre, ha már HBB. Furcsa volt, hogy reggel 9-kor még tök sötét van, kora délután pedig már sötétedik, tehát itt alapvetően sötét van. Persze rohadt messze vagyok északra meg keletre pláne a 4 órás időeltolódással, de nincs nagy gondom az otthoni idő szerint 02:45-ös keléssel, mert, hogy 05:30-ra már a Kino Domban kell legyek a folytatásra, ahol egyébként egy AI néni volt a társmoderátor a megnyitón. Egy orosz, egy örmény meg egy kazah volt még mellettem a fikciós zsűriben a 22. Kinoproba Fesztiválon, zömében orosz egyetemekről vagy orosz nyelvterületekről beküldött rövidfilmekkel, tehát az orosz mellett kazah, örmény, grúz, azeri filmesek, akik a SZU szétesése óta is simán megértik az orosz nyelvet a mai napig. Azon sem kellett túlzottan csodálkozni, hogy az izraeli egyetemekről érkezett filmek már eredetileg orosz nyelven forogtak, mert az orosz zsidók izraeli inváziója új lendületet vett a háború kitörésével, pedig már korábban is sokan voltak. Dina Rubina Izraelben élő orosz írónő mondása szerint: „Izraelt orosz zsidók csinálták orosz zsidóknak”
Egyszer már zsűriztem Oroszországban, még pedig Szentpétervárott a Nachalo (beginning = kezdő) szintén Diákfilm fesztiválon, és ott is egy No Smoking Orkestar koncertbe botlottam, de voltam Moszkvában a Cifra Magyar Filmnapokon és ugyanakkor tartottunk egy előadást a Moscow Film School-ban is, akik szerintem kiemelkedő alkotásokat küldtek be a jelenleg zsűrizett versenyprogramba. Persze a többi filmes Egyetem is minőségi munkákat küldött, így aztán a zsűri döntéskor az örmény-orosz Egyetemé lett a legjobb kollekció díja Jerevánból, ahol szintén tartottunk már előadást Maly Robival, nem is olyan rég, ha jól emléxem még. A hajnali sőt inkább reggeli megérkezést követően néhány óra alvás után már indultunk is a moziba, mert egy gyors ebédet követően máris elkezdődött a versenyprogram vetítés és csak azután jött az esti megnyitó, de legalább végre szembesültem a heti programmal és beosztással, valamint a nemzetközi zsűri kollégákkal is akik szerencsére beszéltek angolul. Nem kis meglepetésemre megtudtam, hogy szerda este lesz egy BuSho magyar rövidfilm prezentáció, de legalább kiderült, hogy elkészültek az orosz feliratok az idei magyarokhoz is, reméljük, még sok helyen hasznát veszik majd. Aztán jöttek még meghökkentő részletek, amikor például kiderült számomra, hogy az előre átküldött megtekintők listája kicsit szűkült mire a fesztiválra értünk, mert mint kiszedette a cenzúra bizottság!? Valéria (igazán elragadó) badigárdommal már a fesztivál előtt leveleztünk, mert ő a fordításért felelős kis csapat vezetője volt, aztán kiderült, hogy ő lett a személyi testőröm. Minden alkalommal a recepción várt induláskor és meg kellett nyugtatnom, hogy tényleg eltalálok a mozitól a szállodáig a visszaúton. Persze tőle kérdeztem mindent a helyi viszonyokról, vagy hogy van-e ott Burger King? Persze, nem is egy :) nyugtatott meg, mert, hogy ez kardinális kérdés volt számomra egy szóvicchez, olyannyira, hogy később már azt mondtam, hogy én tulajdonképpen ezért jöttem, megcsinálni ezt a fotót, hogy: Jekatyerinburgerking.
Aztán amikor végeztünk a zsűrizéssel és maradt másfél napunk körbenézni, akkor együtt mentünk a Magyar Konzulátusra majd azt követően az ebédre, ahol aztán címszavakban elmondták, hogy a díjkiosztóig hátralévő időben mit kell még megnézni? És hát valóban, eljutottunk odáig, hogy tulajdonképpen hogy kerülünk ide a hova? Hol vagyunk? Jekatyerinburg. Az Iszety folyó partján épült kisváros, ami időközben Oroszország 4. legnagyobb városa lett. A múlt század elején itt csupán egy kis kőbányász városka volt, aztán a világháborúk alatt fejlesztették fel hátországi támaszponttá az ipart, ráadásul ez lett a híres Transz-Szibériai expressz egyik állomása és ma már másfél millió ember lakik itt. A bányászatból pedig megmaradt a gyógyító Malachit. Végül egy élő történelem órára kaptam meghívást. Mindenek előtt, a Jelcin center, aki itt született és itt lett politikus, aztán ugye fiatalabbak kedvéért elmondom, hogy orosz elnök 1991–1998 között, ezért csináltak neki egy ultramodern múzeumot mely végigvezet a 20. századi híradón. Közvetlen ezután következett 2. Miklós cár családi sírja, ahova meg egy székesegyházat dobtak össze az oroszok. Az a neve, hogy „a cár vérén álló”, mert ott lőtték agyon valamikor régen, Mint megtudtam, országosan rengeteg templomot építettek újjá az utóbbi évtizedekben, mert az (ateista) kommunista időkben Hruscsov alatt lebombázták a saját templomaikat, most pedig építik vissza őket. Itt is vissza akarták, aztán a helyiek tüntetést szerveztek, hogy nekik inkább park kell nem templom, így az újonnan átadott Jelcin center gyors funkció váltást követően börtönként funkcionált, ahová bezárták az elfogott tüntetőket. Közvetlenül a díjkiosztó előtt pedig elvittek bennünket egy városnéző buszkirándulásra gyalog, ugyanis a város másik felén egyszer csak ott hagyott a busz és a vissza úton majdnem megfagytunk. Persze hallgattuk a hihetetlen sztorikat a csetnikek lakótelepeiről, egy eredetileg szerb félkatonai szervezet akik folyosókkal összekötötték a házaikat és nem jöttek ki az utcára, de mivel megígértem, hogy nem politizálok ezért nem írom le, hogy a Szerbek hogyan és miért csatlakoztak az oroszbarát erőkhöz. Inkább elmesélem, hogy utolsó mementoként Mihály elvitt bennünket a városon kívül található világháborús áldozatok temetőjébe, ahol magyarok is nyuxanak és az onnan egy kőhajításra található Európa-Ázsia határán található parkhoz.
Este díjkiosztó nagy sikerrel, rögtön utána a díjazottak vetítése és mivel a fogadás és a parti csak azután vette kezdetét, ezért én azon már nem vettem részt, mert emlékeztem rá, hogy „Magyarország messzire van” és egyszer pontt kell tenni a végemre. Még rengeteg történetet mesélhetnék, a nem zebrán történő átkelésről, amitől kísérőm majdnem rosszul lett, de ő mesélte a Hapsi-Mamszi Egyetemet is, ahová járt és innen még ezer kilométerre van északi irányba, ahova nincs tömegközlekedés, nos tehát ők fent a Hanti-Manysik, a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, mely a XIX. század óta bizonyított tény, habár csak hatig tud számolni ez a kislány, de szemmel láthatóan hallani, hogy hiába tartják sokan badarságnak a finnugorságot. Otthoni idő szerint éjfél előtt keltem a szállodában és indultam haza ismét egy kis kitérővel. Odafelé Isztambulban akkora volt a tumultus a kifutón, hogy már a gépen ülve mondta be többször a pilóta, hogy még hány gép van előttünk, aki felszállásra vár, gondolom ezért volt 7 órára tervezve az 5 órás út. Visszafelé egy egész napra volt feltüntetve annyi induló járat, mint amennyi mögött várakoztunk a felszállásra a törököknél. Aztán elrepültünk, pont mint ez a néhány nap, 13:00 órakor indult is a gépem tovább és nagyon gyorsan ment, mert 13:05-re már otthon is voltunk, Eszembe jutott egy korábbi írásom a Gombolyagi Sztyeppékről a Vár ránk a síkság, melyben már eleve összefoglaltam, hogy a vörös zászlót leng lengeti a szél, és akkor még csak vimeón volt fellelhető ez a csoda kisfilm, amit most így búcsúzóul átnyújtok nektek és a szervezőknek köszönettel: Spassiba, daszvidánya!
KINOPROBA
